2016. április 4., hétfő

OTTHONTERÁPIA: KÖLTÖZKÖDÖM, TEHÁT VAGYOK


Van az úgy olykor, hogy váltani kell. Mert az otthonunk már túl kicsi, vagy túl nagy, vagy egyszerűen, csak mert nem tud lépést tartani az életünkben  és/vagy a lelkünkben bekövetkezett változással. Váltani kell még akkor is, ha a költözés bizony ott szerepel a legfontosabb stresszorok listáján. 

Akár tervezett manőver, akár váratlan, akár jobb körülmények várnak ránk az új helyen, akár rosszabbak, az otthonváltást egyszerűen nem lehet lelki utórezgések nélkül megúszni. Egyszerűen azért, mert egy csomó mindent szétszakít bennünk: a helykötődésünk tárgyának (vagyis addigi otthonunknak és környékünknek) elvesztésén keresztül sérül helyidentitásunk, amely viszont személyes identitásunk egy fontos része. 

Ezért érezzük úgy, hogy a költözéssel kicsúszik a lábunk alól a talaj, és egy ideig nem egészen tudunk ugyanúgy működni, mint azelőtt.


Az otthonhoz, amit hosszabb ideig laktunk, erős érzelmi szálak fűznek bennünket: mialatt gyökeret eresztünk belé, az otthonunk is belénk gyökerezik, fontos külső és belső “tárgyunk” lesz. A költözés pillanata egyfajta szeparációként is felfogható: elszakadunk az addig biztonságos bázisként, saját magunk legkülső burkaként, “borítékunkként” megélt helytől, valahogy úgy, ahogy annak idején első lakóhelyünktől, első burkunktól, az anyaméhtől is szeparálódtunk.

A szeparáció gyásszal jár: az elsőként emigrációba érkezők körében megfigyelt helygyász során hasonló folyamaton megyünk keresztül, mint a számunkra fontos személyek elvesztésekor. 
Kezdetben egy sokkszerű állapotban alig vagyunk képesek felfogni valamit új környezetünkből, olyan nagyon dédelgetjük még az előzőt. Majd, mintha levágták volna érzelmeinket: intézkedni kezdünk: festünk, takarítunk, berendezkedünk, de olyanok is akadnak, akik lebénulnak. Az elhelyezkedés után érzelmek kavalkádját éljük át, szinte kontrollálhatatlanul váltogatja egymást a harag, a megkönnyebbülés, a szomorúság, a félelem, az öröm, a depresszió. Végül a kavargó és tolakodó emlékképek, gondolatok átadják helyüket a tudatos emlékezésnek, amikor a fájdalmas emlékek már simogatni is megtanulnak, a gyász tüneteinek intenzitása csökkenni kezd, megkezdődik a racionális elfogadás, és vele együtt a beilleszkedés.

A helygyász hosszúsága és mélysége egyénenként és költözési helyzetenként igen különböző lehet. Ha egy városon belül költözünk, és személyes kapcsolataink nem rendeződnek szükségszerűen át, és ha kevésbé vagyunk "ragaszkodó típusok", a költözést viszonylag könnyebben viseljük.  

  
„Az állatok vedlenek, az emberek költöznek” – mondja Alberto Eiguer francia pszichoanalitikus, aki szerint az otthonunk minket védő borítékként is felfogható, amelyet életünk bizonyos szakaszaiban el kell hagynunk. Fiatal felnőttként „levetjük” a családi fészket, hogy a sajátunk felé vegyük az irányt, költözünk, ha gyerekeink születnek, ha új munkalehetőségek nyílnak előttünk, ha válunk, majd gyakran, ha a gyerekeink kirepülnek.  A költözés egy életszakasz végeként és egy újfajta létezés kezdeteként is felfogható. 
Életünket is a költözés két prototípusa, születésünk és halálunk, vagyis a legnagyobb költözéseink keretezik.


Minden költözésnek legalább két kiemelt lélektani szakasza van. Az egyik a csomagolásé, a másik a megérkezésé. 

A csomagolás a búcsú, az elszakadás időszaka az elhagyásra ítélt otthonunktól. Noha fizikailag még otthon vagyunk, érzelmileg mégis már elszakadóban. Minél kevesebb élményünk, tapasztalatunk fűződik leendő lakhelyünkhöz, minél nagyobb teret hagyunk az ismeretlennek, annál nehezebb és stresszesebb bedobozolni, vagyis lezárni addigi életünket. Mert természetesen nem csak a tárgyainkat csomagoljuk, hanem rajtuk keresztül az addigi otthonunkban átélt élményeinket is, azt, akik ott lehettünk, mindazt, amit ott megélhettünk.

A csomagolás ugyanakkor lehetőséget teremt a leltározásra és a lomtalanításra is, ami lélektanilag egyfajta átvezető aktus a régi és az új életszakaszunk között, hiszen gyakran új terveink, vágyaink, leendő körülményeink döntik el, mi az, amit tovább viszünk, és mi az, amitől megválunk. Lehet például, hogy egy összeköltözés esetén kidobjuk a megelőző kapcsolat tárgyi emlékeit: a tőle kapott leveleket, a mozijegyet, az ágytakarót, így távolítjuk el aktuális magunktól és leendő otthonunkból egyaránt a már lezárt vagy lezárni kívánt egykori társunkat és a kapcsolatot. Válás esetén a régi edények, háztartási eszközök kiselejtezése azon túl, hogy a közös háztartás megszüntetését jelképezi, az újrakezdés lehetőségét is hangsúlyozza.

A megérkezés egy új otthonba sosem könnyű. Kezdetét veszi egy új univerzum, egyben egy új életszakasz, és új identitáselemek meghódítása. Amikor „tisztasági festjük” az egyébként az előző tulajok által nemrég teljesen kifestett lakást, vagy amikor a megérkezésünk után először felmosunk, legkevésbé a tisztaság motivál minket. Valójában területet foglalunk, és igyekszünk kiűzni az előző lakók „szellemét” új otthonunkból. 


Sokan kérdezték már tőlem, mi a könnyű költözés titka. 
Két dolgot szoktam kiemelni: Egyrészt sokat segít a fokozatosság: ha nem a teljes ismeretlenbe indulunk, hanem egy valamennyire már meghódított új világba, vagyis egy olyan helyre, amelyhez már ilyen-olyan élmények fűznek minket, az ismeretlen fenyegetése csökken. 

Másrészt nagyon fontos, hogy meg tudjuk hallani, és helyet tudjunk adni a szeparációból fakadó gyászunknak és szomorúságunknak. Merjünk elbúcsúzni régi otthonunktól. Köszönjük meg neki az ott töltött jóemlékű perceket. Ne féljünk megsiratni, hiszen nem csak egy ház volt, hanem a mi házunk, a mi „borítékunk”. Egy darab belőlünk.

A rítusok is segíthetnek. Kínában például a lakók egy marék földet visznek magukkal régi kertjükből, amit aztán az új kertbe ásnak be, hogy életük folytonosságát biztosítsák. Brazíliában az előző otthon kulcsát vízbe (óceánba, patakba, tóba) dobják, hogy a régi élet ne csábíthassa őket vissza, és hogy hátat tudjanak fordítani neki. Ez a jelképes „hátat fordítás” nem azonos a múlt letagadásával, sokkal inkább a jövő üdvözlését megkönnyítő rítusként értékelhető. 


Egy költözés nem csak elszakadással és veszteséggel jár. 
Új otthonunk ajtaja új lehetőségeket is megnyithat előttünk, küszöbének átlépésével valami megváltozhat életünkben. Merjük hát lenyomni azt a bizonyos kilincset, amikor elérkezett a "vedlés ideje". Nem könnyű folyamat, de megéri: az új „bőrünk” általában sokkal formatervezettebb, kényelmesebb, jobban idomul hozzánk, jobban segíti a haladásunkat utunkon. 
Végső soron első és végső nagy költözésünk, a születés és a halál közti fejlődésünk szolgálatában áll, ha merünk élni vele.

Jó költözést kívánok mindenkinek!


Képek: ittittittitt , itt és itt


SHARE:

11 megjegyzés

  1. Eletemben koltoztem mar parszor, ugy is, hogy az az orszag felcserelesevel is jart, de hala a jo egnek egyik esetben sem ereztem azt, amit ebben a cikkben leirtal. Nekem a koltozes mindig az uj az ismeretlen felfedezeset jelentette, olyan volt, mintha egy jo adag friss oxigent kaptam volna. Amikor ugyanabban a varosban koltoztem az elottem nagyon szeretett lakasbol egy masikba a keresesben mindig az volt a szemszogem, hogy nem szeretnek sovargo szemekkel felnezni majd a regi erkelyre, az uj helyben is meglegyen az, amitol majd ujra otthon erzem magam. Mindaz, ami ahhoz kell, hogy egy uj helyen ujra otthon erezd magad az a fejedben van, a tobbi meg majd ugyis jon aprankent:-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Gabi Anya! Nagy segítség lehet nem érezni a rossz érzeseket. „Nem szeretnék sovárgó szemekkel felnézni„ nem akarni emlékezni, arra ami jó volt. Férfiként nekem is bevált egy ideig. Én is éltem külföldön. Nem is értettem akkor, honfitarsam, kollégám honvágyát, érzelgösségét. Mostanra már érzem, mi is az a honvágy, mi az, hogy gyászolni, és ez mekkora segítség lehet az újrakezdéshez, de így jobb is nekem. Nagyon különbözõek vagyunk, és máshol tartunk a "vedlésben".

      Törlés
    2. Kedves Gabi Anya! Nagy segítség lehet nem érezni a rossz érzéseket. „Nem szeretnék sovárgó szemekkel felnézni„ nem akarni emlékezni, arra ami jó volt. Férfiként nekem is bevált egy ideig. Én is éltem külföldön. Nem is értettem akkor, honfitársam, kollégám honvágyát, érzelgösségét. Mostanra már érzem, mi is az a honvágy, mi az, hogy gyászolni, és ez mekkora segítség lehet az újrakezdéshez, de így jobb is nekem. Nagyon különbözõek vagyunk, és máshol tartunk a "vedlésben".

      Törlés
  2. Eletemben koltoztem mar parszor, ugy is, hogy az az orszag felcserelesevel is jart, de hala a jo egnek egyik esetben sem ereztem azt, amit ebben a cikkben leirtal. Nekem a koltozes mindig az uj az ismeretlen felfedezeset jelentette, olyan volt, mintha egy jo adag friss oxigent kaptam volna. Amikor ugyanabban a varosban koltoztem az elottem nagyon szeretett lakasbol egy masikba a keresesben mindig az volt a szemszogem, hogy nem szeretnek sovargo szemekkel felnezni majd a regi erkelyre, az uj helyben is meglegyen az, amitol majd ujra otthon erzem magam. Mindaz, ami ahhoz kell, hogy egy uj helyen ujra otthon erezd magad az a fejedben van, a tobbi meg majd ugyis jon aprankent:-)

    VálaszTörlés
  3. Kedves Nevtelen:-) en nem azt irtam, hogy azert nem szeretnek sovarogva felnezni az erkelyre, mert nem akarok emlekezni, sot!!! az emlekeket imadom, barmit ami azza tett ami most vagyok. Honvagyam is van cefetul, de hat az is normalis dolog, az annak is lehet aki a sajat hazajaban maradt:-)

    VálaszTörlés
  4. Egyszerűen imádom, ha Ti "vitatkoztok" és cseréltek eszmét. Várom még a pro-kat és contra-kat! :-)

    VálaszTörlés
  5. Kedves Csilla! Privátban van lehetőség reagálni a cikkre? :) Válaszod köszönöm: Anikó

    VálaszTörlés
  6. Kedves Anikó,
    Persze. És ez minden cikkre érvényes: csillahunya@gmail.com

    VálaszTörlés
  7. Engem például mindig az előző lakó szaga szokott zavarni. Belépek és érzem, hogy a lakás még nem vette át az én szagomat (amit én persze nem érzek, azaz alapjáraton azt érzem, hogy nincs szag), hanem egy idegenét érzem. Ez ált egy-két hétig tart és aztán elillannak az idegen szagok.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pont erre gondoltam én is. Költöztünk párszor, másik városba és városon belül is. Minidig örömmel, izgalommal. Egy dolog zavar csak hetekig és ez a szag, ami nem feltétlenül büdös, csak más, nem a mi almunk :-)

      Törlés
  8. Tavaly költöztünk. Gyerekeink születtek és kinőttük a régit. Ahova költöztünk szuper: közel a régihez (így maradtak a helyeink: boltok, ovi, játszótér), jó elrendezésű, tágas. És én így is majdnem belehaltam. MINDEN, ami jó volt az életemben, ott történt velem. És még a költözés ideje nem is volt annyira vészes (az izgalom miatt, gondolom), de néhány hét múlva... pokolian idegen volt. Aztán, 9 hónappal a költözés után, mikor egyszer úgy értünk haza, hogy besütött a nap az ablakon és már "mi-szag" volt a lakásban... akkor éreztem először otthon magamat itt. (Azóta eltelt újabb fél év és már belejöttem. :) )Úgy gondolok már rá, mint mikor a bábból kibújik a pillangó: tovább kell lépnie, mert eljött az ideje.

    VálaszTörlés

Köszönöm, hogy írsz!

© Térkultúra by Petra Nikoletti. All rights reserved.