OTTHONTERÁPIA: ÖRÖKKÖN-ÖRÖKLÉS

Akár tetszik, akár nem, beszélnünk kell róla: az otthonunk és vele együtt a tárgyaink bizony túlélnek minket. Az utolsó nagy költözésünk alkalmával már csak mi megyünk, az életterünk és tartozékai (noha addig bizonyos értelemben a részünk voltak, mi pedig az ő részük) maradnak.

Az öröklés folyamatán keresztül ráláthatunk arra, hogy az otthonunknak nem kizárólagos tulajdonosai, hanem inkább csak átmeneti lakói, vagy ha így jobban tetszik, kronológiai társbérlői vagyunk csak, hiszen hajlékunkat sok esetben mi is kapjuk valakitől, hogy majd tovább adjuk valakinek.  Az örökítés láncolatán keresztül mentődik át a jövőbe, vagyis az „örökbe” tárgyi szinten mindaz, ami fontos számunkra, az előttünk ott élő számára, az előtte ott élő számára és így tovább.

Kanada francia ajkú részén él egy szokás: amikor az idősek többé már nem tudják ellátni magukat, és szociális intézménybe költöznek, „széttörik a házukat” (casser maison).  Fontosabb tárgyaikat, ingóságaikat szétosztják szeretteik között, így biztosítják életük folytonosságát még személyesen, és így, ezzel a rituális háztöréssel kezdik meg a készülődést oda, ahová az otthonuk és a tárgyaik már nem tartanak velük.

Beköltözni egy családtagtól, vagy ismerőstől örökölt házba egészen más történet, mint egy idegentől vásárolt lakást birtokba venni. Míg az utóbbi esetben számos mágikus cselekedethez, (tisztasági festés, takarító szolgálat) folyamodunk, hogy az előző lakó nyomát és szellemét kiűzzük tudatunkból, addig örökség esetén gyakran épp a kiűzés esik nehezünkre.

Hiszen az előző lakó nem idegen, hanem számunkra többé vagy kevésbé fontos másik, aki többé már nincs velünk. Tárgyai, téri megoldásai őt képviselik számunkra, őrzik a keze nyomát, emlékeztetnek a szokásaira, közösen megélt eseményekre, a személyére. Minél fájdalmasabb és közelebbi a veszteségünk, vagyis minél kevésbé gyászoltuk őt el, annál nehezebben függetlenedünk tárgyaitól és téri megoldásaitól. 

Az öröklés számos ismert fordulata tulajdonképpen a gyászmunka tárgyi megjelenéseként tolmácsolható.

A testvérek gyakori marakodása a kapottak felett, mintha a veszteség, a halál tagadását képviselné, és egyfajta fájdalomcsillapítóként volna jelen. Utolsó rivalizációs lehetősége ez a szülők szeretetéért küzdő testvéreknek.  A szülők távozása épp a testvéri köteléket, a közös családi jövőt rázza meg alapjaiban, a testvéri összetartozás érzése jelenlétükben természetes volt, hiányukkal pedig gyakran újra definiálandó, akár csak az életben betöltött szerepeink.

A veszteség feldolgozásával párhuzamosan nem csak az elvesztett személy épül be belső "tárgyként" lelkünkbe, hanem szép lassan külső, dologi „képviselői” is elpakolhatóvá lesznek. Átalakíthatóvá, esetleg eladhatóvá válik az örökölt otthon, lassan mi is megjelenhetünk a térben. Vagyis az örökség már nem az előző lakó, hanem a benne élők hajlékává, identitáselemévé válik.

 

Az öröklés szimbolikája talán a családi generációk láncolatán keresztül ragadható meg legpontosabban. Az örökítők életük folytonosságát, az ÖRÖK-ségüket biztosítják azáltal, hogy életükben kijelölik tárgyaik, otthonuk sorsát. Szimbolikusan átadják a stafétabotot a következő generációnak, és egyben delegálják a számukra fontos értékek, ügyek, emlékek továbbvitelét. Életük esszenciájának szimbolikus tárgyi képviseletét a jövőben.

                                          

Az örökösök számára az öröklés eseménye tulajdonképpen egy elismerési rituálé: helyet ad számukra a családi generációk láncolatában, útlevelet nyújt életük kiteljesítéséhez az előző generációk által delegált értékek, életformák, emlékek mentén, ezáltal pontosítja és erősíti személyes és családi identitásukat egyaránt.

Számos családnál megfigyelhető a generációk hosszú során átívelő, szimbolikus hatalmánál fogva eladhatatlan ház, amelyet testvérek, unokatestvérek együtt örökölnek, és ami nem szolgál lakóhelyéül senkinek, de ha valaki bajba kerül, mindig rendelkezésre áll. Egyébként pedig nyaralóként, vagy családi események színhelyeként funkcionál, ahol a családtagok megélhetik eredetüket, összetartozásukat, megmártózhatnak az előző generációk ölelésében, és mindezt örökíthetik gyermekeik felé is. 

Egy pszichodráma játék keretein belül egy ifjú örökös otthonába látogattam. Húszas évei elején járó fiatalemberről beszélünk, aki nagyapja lakását örökölte, miután a nagyapa súlyos krónikus betegségben meghalt. A fiú ápolta őt, mivel lányaival nem volt könnyű viszonya a szigorú, zárkózott ember hírében álló nyugdíjas építésznek. Az ápolás közben gyengéd szálak szövődtek a nagyapa és a fiatalember között, akire az élettől való búcsúzás, az összegzés és végül a halál közelsége traumatizálón hatott. Még alakuló felnőtt identitása mindenestül felmarkolta a nagyapa örökét, és az addig graffitiző, világcsavargó, hipszter fiú egyik napról a másikra katonás napirend szerint, kitűzött napi feladatok árnyékában élő felnőtt lett.

Az örökölt lakásban még hónapokkal a nagyapa halálát követően is alig mozdult valami. A nappali teljes egészében megmaradt egyfajta nagyapa emlékszobának, ahová a jelen lévő személyes tárgyakon kívül még további fiókokból előbányászott emblematikus tárgyak: körzők, vonalzók, oklevelek kerültek. A dolgozóasztal úgy festett, mintha a nagyapa épp csak leugrott volna a sarki trafikba valamiért, mielőtt folytatja a munkát. A komódon egymás mellé sorakoztak az addig elpakolt családi fényképek, segítségükkel összebékültek az eltávolodott családtagok. A fiú személyes jelenléte csak a hálószobában volt valamennyire érezhető, ott egy falra rögzített függöny mögött külön hálóhelyet alakított ki magának, miközben a nagyapa ágya uralta a helyiséget.

A fiúnak segítségre volt szüksége a fiatalon átélt élmények feldolgozásában és a gyászfolyamatban. Meg kellett értenie, hogy a családi viszályok miatt olyan feladatok hárultak rá, amelyek valójában nem őt illeték volna. Tisztázni kellett, hogy a nagyapai örökség nem jelenti a nagyapa életfeladatainak, életstílusának az átörökítését rá, hogy saját identitás-bimbói megtartása mellett is őrizheti és továbbadhatja nagyapja emlékét. Az egyéves csoport végére az örökölt otthon már egészen másként festett: noha jó néhány tárgy (például a nagyapa íróasztala, fogasa, íróeszközei) megmaradtak, de ezek eklektikus gyönyörűségbe olvadtak a fiú világát képviselő dolgokkal. Például a nappali falára festett világtérképpel, a fiókokba rejtett festékszórókkal. A hálószobából kikerült a nagyapa ágya, viszont bekerült egy óriási függőágy, a komódról pedig számos régi családi kép végül a szülőknél kötött ki, míg helyükre néhány, addig ismeretlen lányfotó került… 

 fotók: itt , itt , itt ,  itt , itt 

SHARE: