2016. február 8., hétfő

OTTHONTERÁPIA: Kincsek és kacatok


Ha egy közelgő természeti katasztrófa következtében el kellene hagyni az otthonodat, és csak egy hátizsáknyit vihetnél magaddal belőle, vajon mi lenne az, amit a hosszú évek alatt felhalmozott, gyűjtögetett tárgyak közül megmentenél?


A környezetpszichológiai kutatások szerint az igazolványokon és bankkártyákon kívül valószínűleg azokat, amelyekhez erősebben kötődsz. Ajándékokat, emlékeket, amelyek külső szemlélő számára teljesen értéktelenek, neked mégis pótolhatatlanok.  Például egy medált, amit a nagymamád hagyott rád, mielőtt elment. Vagy egy fényképalbumot gyermeke(i)d első éveiről. Esetleg azoknak a daloknak a kottáit, amelyeket hajdanán egyfolytában hallgattál. De az is lehet, hogy a társadalmi szerepekkel, státusszal kapcsolatos tárgyakat. Például a bekeretezett kitüntetéseket, okleveleket a falról. Vagy olyasmit, amibe sok energiát fektettél, fektettek szeretteid. Mondjuk a gyerekek által kivarrt anyák napi képet. Egyszóval a kincseidet.


Mitől lesznek számunkra egyes tárgyak kinccsé, míg mások kacattá? Mi különbözteti meg a dolgokat a tárgyaktól?

Elsősorban az érzelmi kötődés, amit a kincseinkkel, dolgainkkal kapcsolatban élünk meg. Ilyenkor a kérdéses dolgot pótolhatatlannak, megfizethetetlennek tartjuk. Valójában nem is magához a tárgyhoz kötődünk, hanem ahhoz amit, vagy akit képvisel számunkra.
Az ajándékok például az ajándékozót rejtik. A nagymama medálja őrzi nagymamát.  Az emlékek, szuvenírek életünk egy kitüntetett korszakát és ehhez kapcsolódóan gyakran helyszínét is idézik. A gyermekkorból megőrzött mackónk egész gyerekkorunkat, gyereklétünket, első otthonunkat sűríti. A státuszt, rangot jelölő tárgyak társadalmi helyünk foglalói, biztosítékai. A kitüntetés a falon minden áldott nap elmondja nekünk, meddig jutottunk. Az általunk vagy szeretteink által alkotott dolgokba pedig maga a készítő is belekerül. Az anyák napjára kivarrt terítőbe belelátjuk öltögető kisgyerekünket is. Nem csoda hát, ha nehezen hagyjuk ki mindezeket abból a bizonyos hátizsákból, ha menni kell.


A kincsek valamit nagyon tudnak, amit a kacatok egyáltalán nem. Képesek felidézni életünk korábbi eseményeit, szakaszait, helyszíneit, személyeit, ezáltal segítenek identitásunk összetartásában, saját önéletrajzi folytonosságunk megteremtésében. Szimbolizálnak és kommunikálnak minket. Énünk részévé válnak, belénk nőnek, mint ahogy mi is beléjük növünk anélkül, hogy ebből a hétköznapokban bármit is észlelnénk. Nem véletlen, hogy egy rablást, vagy betörést követően az áldozatok gyakran úgy érzik, a betörők az elrabolt tárgyakkal együtt belőlük is elvittek darabokat.



Életünk során tárgyakhoz való viszonyunk folyamatosan változik. A kezdetekben még meg sem tudjuk különböztetni magunkat a környezetünktől. Felfedezésük hozzásegít önmagunk, mint különálló kisember fokozatos megtapasztalásához. 

Eszmélkedésünk kezdetekor, az anyától való leválás során egy-egy kitüntetett dolog anyapótlékká lép elő. Az állandóan szorongatott, hurcolt, „foglalkozott” átmeneti tárgyakra, első legfontosabb kincseinkre gondolok. Egy kispárnára, takaróra, plüssfigurára, amit tilos kimosni, megfoltozni, állandóságától megfosztani, és ha elveszítjük, összedől a világ.  

Gyermekkorunkban a tárgyi környezettel sokkal több időt töltünk, mint emberi környezetünkkel. A tárgyak testi-lelki fejlődésünk nélkülözhetetlen kellékei: a mozgás, a játék, a fantáziák elképzelhetetlenek nélkülük. 

Felnőttként már előtérbe kerül a dolgok szimbolikus, „megidéző” funkciója is, ráadásul nemenként különbözően. A nők elsősorban a szeretteikre, kapcsolatokra, családra emlékeztető tárgyakhoz vonzódnak, míg a férfiak a teljesítményt, erőt, eredményt szimbolizálókhoz.  Időskorban új tárgyak már szinte nem is keltik fel érdeklődésünket. Ráadásul a tér életünk e szakaszában összezsugorodik, elsősorban az otthonunkra korlátozódik. A tárgyak és bútorok megélt múltunk emberi kapcsolatainak hordozóivá (komód, amit még az anyám kapott esküvőjére…), egyben a jövő generációjához kapcsoló hidakká (… és amit majd remélhetőleg az unokám is meg fog kapni) válnak. 


A minap kedves ismerőseinknél jártunk, akik először hívtak meg magukhoz. Nyáron találkoztunk össze, a kölcsönös szimpátia tombolásán túl nem sokat tudtunk még egymásról. A munkákról folyó beszélgetés közben egyszer csak biztatni kezdtek, osszam meg velük, mit mondhat róluk az otthonuk, mert szerintük bizony semmit. Némi vonakodás után körbenéztem, és a szemem megakadt egy öreg komódon sorakozó kócsag és daru miniatűr gyűjteményen. Nagyon izgalmas látvány volt a seregnyi hosszúnyakú és hosszúlábú, kecses, ugyanakkor büszke és dacos vízimadár. Megkérdeztem tőlük, miért szeretik ezeket a miniatűröket. „A nemességük, büszkeségük miatt.” – válaszolták. „Ezek olyan költöző madarak, amik ha hazatérnek, kilógnak környezetükből, ugyanakkor elképzelhetetlenek nélküle.” A madársereg segítségével pillanatok alatt ott jártunk barátaink életének legfájdalmasabb szakaszánál, a holokausztnál. Elmesélték, kamaszként hogyan hagyták el az országot a szülők, rokonok elhurcolását majd elvesztését követően, és hogyan alapítottak máshol családot. Hogyan lettek büszke és dacos költöző madarakká, akik ugyan máshol raktak fészket, nyaranta mégis hazajárnak, mert életük, identitásuk elképzelhetetlen gyermekkori környezetük nélkül, akármilyen fájdalmas, feldolgozhatatlan és megbocsáthatatlan események fűződjenek is hozzá. Így emlékeztette őket madár-kincsük nap, mint nap legnehezebb sorsfeladatukra: az átélt gyermekkori traumára, ugyanakkor a traumával való sikeres megküzdésre is, amiből életerejük, büszkeségük, fiatalságuk táplálkozik.

Képek:  itt ittitt és itt 
Forrás és további információk: Dúll Andrea: A környezetpszichológia alapkérdései






SHARE:

10 megjegyzés

  1. Huuhhh, ez nagyon szépen megírt és mély gondolatokat megfogalmazott poszt! Igazi lelki spricc a reggeli kávé mellé... :)

    VálaszTörlés
  2. Huuhhh, ez nagyon szépen megírt és mély gondolatokat megfogalmazott poszt! Igazi lelki spricc a reggeli kávé mellé... :)

    VálaszTörlés
  3. ha menekulnom kellene a lakasunkbol semmit nem vinnek magammal a lanyom es ferjemen kivul. Nem ragaszkodok a targyakhoz, de szeretem oket, nekem is van a polcon apukam regi orosz oraja ami megallt a halala utan, es amit azota sem huztam fel, meg van karacsonyi csengo amit meg tole kaptam az egyik utolso egyutt toltott karacsonyukra egyutt, de ha menekulnom kellene nem kapkodnek erte, hogy kimenekitsem ezeket a targyakat is rajtunk kivul. 25 eve hozza vagyok szokva ahhoz, hogy az emlekeimet a fejemben hordozzam magammal, amiknek a feleleveniteseben igaz, mint azt Te is gyonyoruen megirtad hozzasegitenek a targyak, de semmi olyan kincsem nincs ami nelkul nem lennek az aki vagyok ha el kellene hagynom a mostani eletteremet. Koszi a mai cikket is!

    VálaszTörlés
  4. Szívesen. :-) A kérdés úgy hangzott, ha módod volna magaddal vinni egy hátizsáknyit otthonról, mit vinnél. Ha akut életveszély van, s az életet kell menteni, akkor persze a szeretteken kívül semmit, de ha ha biztonságban még telepakolhatunk egy táskát, akkor azért talán mégis elgondolkodtató a lehetőség. Egyébként Gabi anya, nagyon kurrens kérdést érintesz a hozzászólásodban: mennyire válhatunk teljesen függetlenné a környezetünktől (beleértve a tárgyaktól), mennyire tudjuk teljesen belül, magunk hordozni a tartalmainkat. A kutatások azt mutatják, ebben nagyon különbözünk, ki inkább, ki kevésbé, és azt is mutatják, hogy nagyon szeretjük azt hinni, hogy függetlenek lehetünk, de többé vagy kevésbé tudattalanul mégis kapcsolódunk. Ez is megér egy posztot, felvettem a listára. :-)

    VálaszTörlés
  5. A nagymamámtól örökölt széken ülve írom ezt a megjegyzést, pont most kereteztettem be a nagynénémtől örökölt képet... A közeli halott hozzátartozóimtól mindig szerzek 1-2 tárgyat emlékül... A gyerekeim képei, alkotásai a lakásunk dísztárgyai. Valahogy a saját tárgyaimmal tudok keményen leszámolni. Pár éve, kicsi lakásunk méreteire hivatkozva kidobtam az összes érmemet (tájfutás). Időnként megszabadulok fontos időszakaim tárgyaitól, aztán néha utólag jól megbánom. Halott szeretteimnek pedig még a telefonszámát se bírom kitörölni a telefonomból... Ha mennem kellene, semmit se vinnék. Dacból se. Tiszta lappal akarnék indulni.

    VálaszTörlés
  6. Koszonom, hogy leirtad, nagyon melyrol
    szolt.

    VálaszTörlés
  7. Egy kazetta. A nagymamám és a testvére mesélte el 88-ban, hogy hogyan élték túl a málenkíj robotot. 17 és 20 éves lányok voltak, amikor elvitték őket. Akkor először beszéltek róla, addig soha. Akkor leültették a családot, én is ott voltam, fogtunk egy kazettás magnót, és csak mondták, sírtak, nevettek, igen nevettek is. Életemben kétszer voltam elég bátor meghallgatni. És persze digitális verzió is van már, de az a kazetta nekem akkor is kell. Az a vallomás, és az előtte lévő 40 év csend számomra a legnagyobb lecke az életről, a jóságról, a méltóságról.
    Van egy tintaitatós az erdész nagypapámtól, az íróasztalán találtam, elkértem a nagybátyámtól, nagyon szép volt a fogantyúja. Amikor meg akartam tisztítani, és szétszedtem, akkor láttam, hogy a papám a gyönyörű felső részét befelé fordította, (vajon miért?,) így hevert az asztalán dísztelenül, évtizedeken át, amíg én el nem hoztam onnan.
    Ezek a gyökereim.
    És én is köszönöm!


    VálaszTörlés
  8. Kedves Csilla,
    Mély utazásra invitalsz bennünket, akik betévedtünk, sokan es jo ideje mar, mint en is a TK oldalára.
    Koszonet Petranak a lehetőségért, hogy megismerhetünk es Neked mindazért, amit es ahogyan megosztasz.
    Nagyon felkavaróak, őszintén bevallom.
    Emésztem az olvasottakat, gyűjtom a bátorságot a szembenezessel...:(:))

    VálaszTörlés
  9. Nagyon örülök, hogy velem tartotok ezen az utazason, ahol az uticél mi magunk vagyunk. A kazetta a malenkij robotrol, a tintaitatos, a nagymamától örökölt szék, mind a bennünk élő ősök tárgyi lenyomatai, kincsek a javából, köszönöm, hogy megismerhettelek benneteket egy kicsit általuk. Remélem, azért a felkavarodásnak jó vége lesz, talán ez a szükséges "rossz" önmagunk belakásához.

    VálaszTörlés

Köszönöm, hogy írsz!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...
© Térkultúra by Petra Nikoletti. All rights reserved.