OTTHONTERÁPIA: ÉN ELMENTEM ANNÁÉKHOZ...

„Hogy kicsoda Anna? Hogy nem ismeritek?”

Szerintem a leveleiből már mindenképpen, de ha mégsem, keressétek itt és itt, megéri. Hogy miért? Hát egyszerűen csak mert Anna fantasztikus. Személyiségéből és élethelyzetéből adódóan gyakorlatilag bármiből tükröt csinál. Legutóbb épp az otthonterápiás bejegyzéssorozat akadt az útjába, így ezt használta fel szembenézésre. Nos, a kísérlete annyira jól sikerült, hogy én sem bírtam kivonni magam a hatása alól, olvasói visszajelzése után fogtam magam, és elmentem Hozzájuk, mert ha már egyszer otthonterápia, akkor legyen alapos, és a pozitív változás érdekében forgassuk fel, amit szükséges. Elöljáróban csak annyit, hogy megtörtént. Alaposan felforgattunk mindent, de megérte.

A közös ténykedésünkről szóló beszámoló sajnos nem lesz teljes. Mivel Anna eléggé „lemeztelenítette” magát és családját a levelekben, ezért mindketten úgy gondoltuk, hogy anonimitása védelmében a lakásáról készült fotókat nem tesszük közzé, csak illusztrálok. Kétszeresen is képtelen történettel érkezem hát.

De mielőtt bekopognánk Annáékhoz, lássuk, kihez is megyünk. Anna 35 éves. Férjével, Tamással két kisgyereket nevelnek, a lányok 8 és 6 évesek. Budapesten élnek egy 115 négyzetméteres, beosztását és stílusjegyeit tekintve nagypolgári jellegű lakásban, amit szerintük kinőttek. Anna dietetikus, Tamás grafikus. A lakás egyébként remek ízlésre vall, mivel Anna „klubtag”: a lakberendezés számára (is) örömforrás és önkifejezési forma. Első blikkre tehát egy igényes, rendezett, végiggondolt otthonba lépünk, lássuk a többit…

Amikor elmegyek valahová, a lakás bejárását, jelenének és múltjának megismerését követően, elsősorban a lakók helyélménye izgat. Vajon ki mit él meg az egyes helyiségekben, kiben milyen események, érzések aktivizálódnak (zömmel tudattalanul) az ott tartózkodáskor? A hely-élmények felfejtése nehéz, de általában katartikus élmény, hiszen a nehezen megélt otthonrészek pontosan rámutatnak arra, ami csikorgósabb a lakók kapcsolatában, vagy saját életükben. Az otthon terén keresztül az egyéni, párkapcsolati vagy családi működésmód neuralgikus pontjai mutatkoznak meg, kérlelhetetlen őszinteséggel. Annáéknál már lakásuk felvázolásánál fontos témára bukkantunk: Anna és férje ugyanis mintha két teljesen különböző lakást rajzoltak volna fel: az Annáé kicsinek tűnt, lyukszerű gyerekszobával, óriási hálóval, míg a férje vázlata egy tágas otthont mutatott, óriási közös gyerekszobával, és pöttöm hálóval. Nézzétek:

A két rajz különbségeivel szembesülve Annáék rájöttek arra, hogy a tervezett költözés oka, vagyis a helyhiány esetükben relatív és szubjektív. Nem a rendelkezésükre álló tér szűkössége az oka, hanem ők maguk, vagyis az, ahogy a teret beosztani és hasznosítani tudják. És ez természetesen nem független az adott helyen átélt érzelmi élményeiktől. Egy lakás beosztását valahogy hajlamosak vagyunk megváltoztathatatlan körülményként kezelni, pedig valójában egy sor variációs lehetőséget hordoz. Nem a falak mozgatására gondolok elsősorban, hanem például arra, hogy ki hol helyezkedik el, mi az egyes helyiségek funkciója, mit tekintünk hasznos, és mit haszontalan területnek, stb. A beosztás őszintén árulkodik a lakók egymás közti viszonyáról, életviteléről, egy család kapcsolódási és törésvonalairól. Annáéknál is így esett. 

Ha az alaprajzokra tekintetek, láthatjátok, hogy a nappalin kívül kettő tágasabb, és egy kisebb szoba áll Annáék rendelkezésére. A lányok egyelőre közös szobában alszanak, mindannyian így szeretnék. Annáék hálószobája a lakás legvédettebb pontján található, védettség és intimitás szempontjából remek helyen. A gyerekszoba a bejárati ajtó közelében. A nappalit követően ez a lakás legnagyobb helyisége, sok ablakkal. Mivel Annáéknak nagyon fontosak a gyerekek érdekei (jelen esetben a tágas tér a játékhoz, és a világos, egészséges környezet), ezért nem is volt számukra kérdés, hová kerüljön a gyerekszoba. Igen ám, csakhogy amikor felmértük a napi helyhasználati rutinjukat, azt láttuk, hogy a lányok szinte nem is játszanak a tágas, szuperigényesen berendezett gyerekszobában. Bár az összes játékuk ott található (Annáéknál fontosak a családon belüli határok is), gyakorlatilag csak aludni járnak oda. Ráadásul a szülők nem kis meglepetésére kiderült, hogy a lányok elsősorban negatív élményeket kapcsolnak szobájukhoz: az esti félelmet, amikor kimegy anya és a félelmetes szörnyek között egyedül kell álomba vergődni, a büntetéseket, amelyek bevett szokás szerint mindig a gyerekszobába űzik őket, és a testvéri veszekedéseket.  A szülők olyan elképzeléseket, ideálképeket valósítottak meg tehát, amelyek nem igazán tükrözték a gyerekek valós igényeit: hiszen a lányok nappal és éjszaka is nagyobb biztonságra vágytak, amelyet egy szülőközelibb gyerekszoba lett volna képes kielégíteni.  Mit volt mit tenni? A falak mozgatása nélkül újraterveztük a szobaelosztást.Így:

A lányok tehát beköltöztek Annáék hasonlóan nagyméretű, bár valamivel árnyékosabb hálójába, a lakás legvédettebb részére, a nappali közvetlen szomszédságába. Annáék kis kompromisszum árán megkapták az eddigi dolgozószobát a nappali túloldalán, szintén biztonságban, bár némi helyveszteség árán. A dolgozó pedig beköltözött az addigi gyerekszobába a bejárati ajtó mellé, és (micsoda nyereség!) vitt magával egy csomó mindent a szülői hálóból: laptopokat, íróasztalt, könyvespolcot, csupa olyasmit, ami hálóba tök felesleges, mert pihenés és intimitás helyett a külvilágra és munkára emlékeztet.

A munka a helyiségek újraosztásával akár véget is érhetett volna, de nem… Ha már újraosztottuk, optimalizáltuk is őket. Az eddigi helyiségekhez fűződő tapasztalatok, élmények érzések átvilágítása után ugyanis egy sor olyan tennivalónk adódott, amit nem lehetett kihagyni.

A gyerekszobából lett dolgozószoba teljesen újjászületett. Eredeti helyén leginkább tárolóhelyiségként funkcionált, mivel a hálószoba az évek során felszívta tartalmát és funkcióját. Most viszont a tágas, világos új helyen Annáékkal egy szupervagány irodát teremtettünk, ami lehetővé teszi számukra az eddig helyhiány miatt meg nem valósítható gyakori otthoni munkavégzést, a lakáson belüli elvonulást és akár még partnerek fogadását is. Elképesztő, hogy a lehetőség mindvégig adott volt, de a szülői elvek (a gyerekeknek kell a legnagyobb, legvilágosabb szoba) miatt Annáék nem tudtak élni vele. A lányok gyerekszoba-undorának felfedezése alapvetően új otthonviszonyokat teremtett. :-)

A dolgozószoba újjászületése gyakorlatilag egybeesett Anna munkahely váltásával. Mivel eddigi munkahelyét szabadúszásra cserélte, ezért a dolgozó átalakítása egyben Anna előző munkahelyének gyászában és az új időkre való felkészülésben is segített. Házi feladatként meg kellett töltenie a közösen kialakított tárolórészeket az előző céges életét dokumentáló papírözönnel, ami persze nem ment szelektálás, selejtezés nélkül. Ezzel tulajdonképp a cégnél töltött időszakát is leltározni tudta, kiemelte a fontos, megőrzendő emléket, tudást, tapasztalatot, és kiselejtezte a haszontalant. Nagyon kínlódott, de a többnapos melót követően csillogó szemmel, döntésében megerősödve vette birtokba az új dolgozót és rajta keresztül az új életszakaszt, amelynek álmai az asztal feletti táblán került képek segítségével szimbolikusan megjelenítésre. 

Az eddigiek selejtezésén és az új téri megjelenítésén túl még várt ránk egy további nagy feladat: A dolgozószobát ugyanis kettejük munkájára kellett hangolni. Mivel Anna dietetikus, Tamás pedig grafikus, a feladat nem feltétlenül volt könnyű, itt is rengeteg házit kaptak, körüljártuk, hogyan viszonyulnak egymás munkájához, hogyan látják a másikat benne, hol kapcsolódnak ők vajon szakmailag egymáshoz. Az eredmény elképesztő lett... 

A hálószoba, miután a kis térbe száműzetett, alapvetően puritánba váltott. Szerencsére az új helyiségbe nem fértek be a gépek, sem az íróasztal. Miután kihagytuk őket, Anna és Tamás rádöbbentek, hogy eddig gyakorlatilag a franciaágy számított kakukktojásnak a hálójukban, annyira eltolódtak a funkciók. Ennek természetesen megvolt a párkapcsolati vetülete is: noha egymás iránti elköteleződésük nem kérdőjeleződött meg, az intimitásuk az évek, a gyerekek, a munka során fokozatosan elszivárgott. 

A legfőbb célunk tehát egy olyan tér teremtése volt, ami segít visszatalálni az intimitáshoz, az egykor nagyon is meglévő közelséghez. Első lépésként zárhatóvá tettük az ajtót, sosem lehet tudni alapon… :-) Második lépésben felidéztük a megismerkedésüket, a kezdeti időket, a kulcsemlékeiket. Az elbeszélések során gyorsan felbukkantak olyan tárgyak, amelyek kettőjük kapcsolatának képviselői így vagy úgy (például az első útjukon közösen festett tányér), ezek kikerültek a térbe. Előkerült az ágynemű, amit az őrült szerelem idején használtak leginkább, azóta tisztes szülőként a szekrényben őrizték. Újra használatba vonták. Kiderült, hogy a képeik a kezdetektől csak gépen tárolódnak, így egy újabb többnapos házi feladat következett: kettejük fényképalbumának közös elkészítése. A beszámolójuk szerint katartikus élmény volt a képek válogatása, majd előhívása és albumba rendezése. Most a hálójuk egyik alapdarabja.

A gyerekszoba használati mutatói, miután elfoglalta új helyét a nappali mellett, elképesztően megugrottak. Elsősorban azért, mert a gyerekek karnyújtásnyira kerültek a konyhában vagy a nappaliban ejtőző szülőktől, így az elvonulás nem volt már többé fenyegető számukra. Óraszám el bírnak molyolni odabent, annak ellenére, hogy árnyékosabb, és valamivel kisebb előző helyüknél. Anna és Tamás pedig sokkal szabadabban tehet vehet a szomszédban, új utak nyíltak számukra: a közelségnek köszönhetően még a nappaliban olvasgatás is működőképes lett. 

Ha már a gyerekszobát átköltöztettük, a lányokat is bevontuk kicsit a szoba újrahangolásába. Nagyon fontosnak tartottam a privát helyek kialakítását esetükben, mivel eddig a teljes egyenlőség szellemében nem voltak saját zugaik, tárolóik, a közös játékok közös ládákban sokasodtak, a ruhák közös szekrényben sorakoztak.  Az egyediség, individualizálódás jegyében az ágyuk felett egy falra festett négyzetre polcokat fúrtunk, ahová mindketten azt tehetik, ami aktuálisan a legfontosabb nekik. Az ágy alatti fiókokból száműztük az ágyneműt (jó lesz az a gardróbszekrényben), így a fiókok a lányok saját territóriumaivá léptek elő, igazi privát helyekké lettek, ahová szülőnek, tesónak csak fejvesztés árán szabad benyúlni. Mindketten kaptak egy-egy nagylányos éjjeliszekrényt, amit irtó lelkesen rendeztek be a kincseikkel és a kedvenc játékaikkal. Persze mindez csak úgy valósulhatott meg, hogy átbeszéltük, ki melyik játékot tekinti elsősorban sajátjának, és mi az, ami tényleg közös. Nem indult könnyen, de a végére elképesztően belejöttek, és nagyon tiszta viszonyok teremtődtek. „Az új szobánkban az a jó, hogy a miénk”. Mondták a legutolsó látogatásom alkalmával.

Anna-sorozatunk véget ért. Köszönöm a fogékonyságukat, és hogy élni mertek a lehetőséggel. Sok örömöt kívánok nekik régi-új otthonukban, ami úgy tűnik, megúszta az eladást, hiszen mint írtam, nem a méretei bizonyultak szűknek, hanem Annáék kapcsolata és élethelyzete vált néhány ponton kényelmetlenné benne. A minimum, hogy a körülöttük lévő tér tükrözte ezt. Bízom benne, hogy az otthonukon keresztül elindult változás nem áll meg, és kívánom, hogy az otthonukra és egymásra fordított energia meghozza gyümölcsét, mert nagyon „megérdemlik”.   

Ami pedig engem illet, most nyári üzemmódra kapcsolok. Nem szűnök meg, de amíg így süt a nap, és nyaral a gyereknép, rendszertelenebbül érkezem. Ősztől aztán ismét belehúzunk, elsősorban gyakorlati esetekkel várlak majd Benneteket.

Képek: itt, itt , itt

OTTHONTERÁPIA: HURRÁ, NYARALOK!!!

Sűrű időszak számomra mindig a június: a gyerekeim befejezik az évi intézményesülést, és pont ilyenkor (naná) nekem is le kell zárnom mindenféle folyamatot, jó hazai szokás szerint tengernyi adminisztrációval. A legnagyobb hajrá közepette persze mindig berobban a nyár: lépten-nyomon rövidnadrágos, pecsenyére pirult, selfie botos turisták vigyorognak az arcomba, nehogy elfelejtsem összevetni az élet napos oldalát és az aktuálisan igen sanyarú sorsomat. Az idén azonban, valahol a kétezredik rövidnadrágos-selfie botos környékén olyat tettem, mint még eddig soha: fellázadtam. Bevágtam a dossziék, tanulmányok, feladatok hadát a sarokba és elutaztam. Nem is akárhová, hanem a századforduló környékére, a mágnások világába. Amolyan otthonterápiásan. Na, ezt csinálják utánam a rövidnadrágosok, ha tudják…

Az utazásom a Nemzeti Múzeum lépcsőjétől indult, itt találkoztunk Makó Ádámmal, aki a Beyond Budapest (itt) egyik tulajdonosaként és túravezetőjeként vállalta, hogy néhány órára kikap a már bemutatott sanyarú hétköznapokból, és csaknem másfél évszázaddal visszadob az időbe, egyenesen a pesti magyar mágnások világába, az általam mániákusan szeretett nyolcadik kerület palotáinak ma már feledésbe merült, de annál izgalmasabb mindennapjaiba.

Freud „Rossz közérzet a kultúrában” című írásában a tudattalant egy város képével magyarázza. Lelkünk tudattalanjában ugyanis nincs idő („a lelki életben semmi sem pusztulhat el, ami valaha képződött”), mint ahogyan egy város építészeti képében is együtt jelenik meg a jelen a múlt és a régmúlt, sőt olykor a jövő is. A Palotanegyed esetében például a Magyar Rádió épülete a Festetichek kertje helyén magasodik, nemrég még modernnek számító épületét a család egykor Bécsben gyártott címeres kerítése védi. Régmúlt és közelmúlt. Minden együtt, akár a tudattalanban.
Városaink, mint ahogy Budapest és azon belül a Palotanegyed is, rengeteg olyan épületet tartalmaznak, amelyek valaha fontos és beszédes objektumok voltak, a adott hely kultúrájának részét képezték, de ma már csak néma obeliszkek körülöttünk. A Mágnásnegyed, vagy ahogy akkor hívták a Kis Vatikán is tele van jelentősnél jelentősebb épületekkel: a Festetich Palotával, az egykori Magyar képviselőházzal, a Nemzeti Tornacsarnokkal, a Weinkheim Palotával, a Károlyiak palotáival stb. amelyek ugyan ma is fontos épületeink ( Andrássy Egyetem, Olasz kultúrintézet, MÁV Székház a Szimfonikusokkal, Szabó Ervin Könyvtár), egykori lakóiról, életükről, az épületek funkcióiról mégis keveset tudunk.

Még az egyszerűbb épületeknek is megvan a saját történetük, és noha javarészt hallgatnak, mindennapi létezésünk részei. Egyetértek az angol pszichoanalitikussal, Christopher Bollasszal, hogy látszólagos közönyünk irányukba egyáltalán nem véletlen. Valóban, valahogyan úgy működünk, hogy számos idegen nyelvet (amelyek szavaihoz semmi közünk) könnyebben megtanulunk, mint a körülöttünk elterülő város néma épületeinek szavait. Többnyire még a nevüket is figyelmen kívül hagyjuk, Bollas szerint egyszerűen azért, mert a formájuk jobban megérint bennünket. Szögelhetnénk táblákat minden épületre rajta a tervező, az építők nevével, a lakók történetével, mégsem tesszük, mert így magával a formával kommunikálhatunk, amely a szavak ellenében gyakran spirituális súlyt is hordoz. „Inkább a vizuális rendben szeretnénk élni, és nem a verbálisban.”- mondja Bollas.

És mégis: tudattalan tartalmainkat felfedezni nagy élmény, igazi kalandtúra. Felszínre hozataluk közelebb visz életünk teljességének megéléséhez. Ha egyszerre kellene valamennyi elfojtott eseményünkkel, történetünkkel szembesülni, valószínűleg rekordgyorsasággal megőrülnénk. Valami hasonló történne minden bizonnyal akkor is, ha a minket körbeölelő város épületei, bármerre indulnánk, felfednék a valaha bennük élők alakját és történetét. Talán magát a mulandóságot viselnénk legnehezebben általuk. Azonban ösvényt mindkét esetben választhatunk. Gyerekkorunk felfedezése, egy-egy összefüggés megtalálása környezetünk és magunk mély megértéséhez vezet. Egy-egy városnegyed feltérképezése pedig a minket tartalmazó városunk, és benne saját életünk elhelyezésében segít.

A szombati kalandtúrám a Palotanegyedben alámerülés volt a javából, köszönet érte Ádám. Szándékosan nem nevezek meg most Nektek semmit, a formákra bízlak Benneteket, de ha kedvetek van, induljatok, pár perc alatt már térdig járhattok a cselédek és az Urak hétköznapjaiban, megtudhatjátok, ki volt Jókai Egy Magyar Nábobjának ihletője, aki a társadalmi renddel dacolva házasodott, belezuhanhattok a korabeli fehérnemű kereskedelem marketing folyamataiba, de ha szeretnétek, az első operatív nőgyógyászati beavatkozást is végignézhetitek egy ebédlőasztal mellől. Félnapos nyaralásom megtette hatását: abszolút lelazultam. Utolsó helyszínünk a Építész Kamara udvara is vastagon tehet róla: itt ebédeltünk, miközben az Ötpacsirta utca túloldalán álló Károlyi palotában a MÁV Szimfonikusok próbáltak nyitott ablaknál, akkortájt éppen Chopint. Ádámmal időutazásra (szerinte persze szociokulturális városnézésre) szövetkeztünk, ami jelentem, maradéktalanul létrejött. Ádám, már csak a visszautat kellene megmutatnod, azóta ugyanis ki sem látszunk a korabeli feljegyzésekből és kordokumentumokból, mert asszem, „kicsit” ottragadtunk... Nesze nekem leadandók és megírandók… :-)

Fotók: a minőség a telefonomat jellemzi...

OTTHONTERÁPIA: MINIMÁLISAN MAXIMÁLIS

A kevesebb több.

Környezeti, sőt tárgyi szinten is.

Mert nem ingerel folyton pótcselekvésre,  nem állít újabb és újabb döntéshelyzet elé, nem pályázik egyhuzamban a figyelmünkre, nem igyekszik kitölteni szabadidőnk minden egyes percét, és mert nem kommunikálja felénk, hogy kinek kell lennünk, mit kell szeretnünk, és hogyan kell gondolkodnunk. 

A kevesebb több.

Mert teret ad nekünk is. Mert megágyaz az elmélyülésnek. Hagyja, hogy a figyelmünk szabadon oda irányuljon, ahol éppen dolga van. (esetleg önmagunkra, szeretteinkre, szűkebb és tágabb közösségeinkre, már ha még vannak ilyenjeink). Mert elvezet egy valódi és hiteles „itt és most”-ba.

A minimális pszichés szempontból gyakran maximális. 

Ma a minimalista környezeti mozgalmak közül a 100 tárgy mozgalommal foglalkozunk. Vitaindító írásnak szánom, ezúttal én magam is minimálra kapcsolok, hogy teret hagyjak Nektek.

Mert a kevesebb több. Sokkal több.

2007 nyarán Dave Bruno szétnézett san diegoi otthonában, majd nem bírta tovább: elege lett a családját beborító tárgymennyiségből. Szabadulni szeretett volna, elsősorban attól az állapottól, amit Erich Fromm így summáz: „Úgy látszik, mintha a létezés tulajdonképpeni lényege a birtoklásban rejlene, hogy nem is létezik az, aki nem birtokol.”  Dave a birtokláson túli szabad létezésre vágyott, ahol a kulcsszó az egyszerűség. A mindenféle értelemben újfajta kapcsolódásokat eredményező egyszerűség.

Egyéves kísérletbe fogott. Tulajdonait maximum 100 tárgyra redukálta (közös családi használati tárgyak egyáltalán nem, gyűjtemények pedig egy darabként számítva), és 364 napon át figyelte, hogy hat ez a „hőstett” lelkére és személyes kapcsolataira.

Az egyszerűsödés folyamatát végig posztolta. Követni lehetett, hogy küzd meg minden egyes kiselejtezett zsákkal, vagyis levakart felesleges réteggel. Vívódásai látszólag a tárgyak szintjén mozogtak, mégis sokkal többről szóltak.

„Vajon megtehetem, hogy csak két pár farmert hagyok a szekrényben, és azokat váltogatom? Biztonságban fogom érezni magam? Képes leszek emlékezni a múltamból megőrzött tárgyi emlékek nélkül is, vagy valami végleg elveszik, ha kiteszem őket? Tényleg kell 124 darab autó a gyerekeimnek a boldog gyerekkorhoz?”

Dave kísérletéből mozgalom lett (100TC, vagyis 100 Things Challenge), 100-as listák keringtek (és keringenek) szerte a világhálón. Tapasztalataiból könyv született. Kezdeményezésének 2009 óta számos verziója látott napvilágot. A minimalista életre vállalkozók személyiségével összhangban változtak a szabályok, a birtokban hagyott tárgyak darabszáma, de az alapelvek mindenhol ugyanazok maradtak:

- redukáld le dolgaid

- utasítsd vissza az új tárgyak kontrollálatlan beáramlását otthonodba

- gondold át életed prioritásait

Az eredmények nem maradtak el: a régi-új életformát kipróbálók nagyobb hányada nem tért vissza a féktelen fogyasztás állapotába, és saját bevallásuk szerint életükkel sokkal elégedettebbé váltak.  Birtoklás helyett az élmények és a kapcsolatok felé fordultak, „mert a legjobb dolgok az életben, nem a dolgok”.

A minimalista mozgalmak fontos kérdéseket feszegetnek. Létezhetünk-e birtoktárgyaink nélkül is, vagy azok vagyunk, (azokká válunk) amit fogyasztunk? Felépíthetjük-e személyes identitásunkat a fogyasztástól függetlenül is? Tudunk-e függetlenedni a társadalmunkat alapvetően meghatározó „vásárolj, birtokolj” felszólításától és gyakorlatától?  Létezik-e élet a fogyasztáson túl, ahol nem félünk tizenéves autóba ülni, mert az autónk többé nem egy benyomáskeltő stratégia része, vagyis személyiségünk, bankszámlánk és szociális státuszunk tükre, hanem elsősorban közlekedési eszköz? Túl tudunk lépni a gyors örömök, pillanatnyi kielégülések hajkurászásán (amit a vásárlás, a szerzés is biztosít), és felfedezni a lassabb és melósabb kapcsolati és élmény alapú boldogságot? Kívülről irányított karakterünk vajon képes belülről irányítottá válni? 

A tét nagy, de ezt mindannyian tudjuk… 

 Képek: itt , itt , itt , itt és itt

 

OTTHONTERÁPIA: RUTINOK ÉS RÍTUSOK

Van a környezetpszichológiának egy fogalma, amit leginkább helybalettként fordítanék. Azt a koreográfiát jelöli, amit otthonunk és tágabb környezetünk helyei között táncolunk le különböző időszakokban. Hogy mit értek otthonunk különböző helyei alatt? Például az egyes helyiségeket. Aztán az egyes helyiségek számunkra fontos és jelentésteli részeit. Otthonlétünk során ezek között „balettezünk” folyamatosan. 

Ébredés után beleragadunk még kicsit az ágyba, aztán tovább bóbiskolunk a konyhaasztal mellett a kávé társaságában, majd megpróbálunk elvánszorogni a fürdőszobáig, ott tisztálkodunk és talán sminkelünk, majd a ruhásszekrénnyel is konzultálunk hosszabb-rövidebb időn át, és közben nyilván kapcsolódunk a velünk élőkhöz és az ő helyeikhez is. (Mondjuk az ágyuk mellett megpróbálunk lelket verni beléjük, vagy ők belénk, együtt tolakszunk a fürdőszoba ajtó körül, és ha minden jól megy, közösen reggelizünk). 

Miközben ide-oda mozgunk, van egy belső tudásunk arról, várhatóan mikor és hol bukkan fel a másik, és persze ő is sejti a mi útvonalunkat és tartózkodási helyeinket.  Mert nem véletlenszerűen, hanem menetrendszerűen közlekedünk és időzünk otthonunk különböző helyein. Mint hangyák a hangyabolyban, pont úgy mozgunk mi is a családi vagy párkapcsolati koreográfia részeként, amelynek megvan a reggeli, a délutáni, az esti, a heti, a karácsonyi stb. verziója. 

Nagy kaland végiggondolni egy hétköznapunkat helybalett szempontjából. Akár még egy otthon alaprajzot is felskiccelhetünk, hogy bejelölhessük rajta saját és családtagjaink útvonalát. Vajon melyik helyiségekben fordulunk meg legtöbbször? Milyen tárgyakhoz kapcsolódunk leginkább? Hol találkozunk össze a többiekkel? Van olyan része az otthonunknak, amit elkerülünk, vagy amit a többiek koreográfiája sem érint? Esetleg érdemes elgondolkodni, miért esik ki ez a hely az útvonalakból és szükség van-e rá jelenlegi funkciójában, formájában. 

A helybalett koreográfiáját több tényező is szabályozza, amelyek közül én most kettőt emelnék ki: az otthoni rutinokat és a rítusokat.

Rutinnak nevezzük azokat az ismétlődő viselkedéseket és tevékenységeket (pl. fogmosás, öltözés, asztal letörlése reggeli után, stb.), amelyek kiszámítható rendszerességgel fordulnak elő az életünkben, és amelyekkel kapcsolatban többé-kevésbé úgy érezzük, akár akarjuk, akár nem, meg kell csinálnunk őket.

Ezek a mindennapi bejáratott rutinok (pl. a felkeléstől a munkába indulásig tartó reggeli rutinok sorozata) valójában megkímélnek minket egy sor döntés meghozatalától. Segítségükkel robotpilótára kapcsolhatunk, és az egymást követő cselekvések kötött koreográfiája ellenére kedvünkre szabadon lazíthatunk és csaponghatunk.

A mindennapi rutin cselekvéseink közé azonban gyakran rituálé is vegyül. Például a reggeli kávé elfogyasztása az asztalnál, mielőtt ébred a család, majd egy közös étkezés már rituálénak számít, mert szimbolikus jelentésük van. A kávézás az alvásból az ébrenlétbe, a passzivitásból az aktivitásba, a bentből a kintbe vezet át minket, míg a közös családi reggeli a család egységének megerősítését, a napi szétszóródást megelőzően a közösséget szimbolizálja. A rituálékat a rítusokkal ellentétben nem “kell”-ből, hanem saját vágyainkat követve hajtjuk végre, és míg a rítusok általában mechanisztikusak, a rituálék nagyon is megtervezettek.

A helybalett jelensége pontosan megmutatja, hogyan fonódik össze elválaszthatatlanul a rutinok és rituálék nagy része az otthonunk terével. 

Olyannyira, hogy költözés esetén új környezetben a korábbi rutincselekvések egy időre elveszítik pihentető, robotisztikus jellegüket, a rituálék pszichés ereje csökken és a megszokott helyeink elvesztése miatt a hétköznapi és az ünnepnapi koreográfiánk egyaránt meg kell, hogy változzon. 

Sokat segíthet ilyenkor korábbi „táncunk” ismerete és elemzése, mert általa újrateremthetővé válnak korábbi otthonunk kiemelten fontos helyei. Átmenthetővé válik például egy sarok, ahová gyerekeink mindig bevették magukat közös fantázia-játékokra, vagy egy megszokott meditálóhely tárgyi és fizikai jellemzői

De táncunk ismerete abban is segítségünkre lehet, hogy otthonunk lelki egészség szempontjából még inkább támogató közeggé váljon. 

Koreográfiánk ugyanis kirajzolja, hová vonulhatunk el személyesen, és hol találkozunk elsősorban össze odahaza, de felfedi a hiányokat is, amelyeknek aztán a nyomába eredhetünk. Megvizsgálhatjuk például, vajon egy testvérpár tagjai közül az egyik miért csak alig tartózkodik a közös gyerekszobában, míg a másik ki sem füstölhető onnan. Vagy esténként miért a tévé előtt találkoznak össze a lakók, miközben a közös étkezőben egymást váltva jelennek csak meg bekapni a vacsorájukat. Ilyenkor a környezet átalakítása is segíthet a „tüneteken”: például átformálhatjuk azt a bizonyos asszimetrikusan használt gyerekszobát térelválasztók segítségével, vagy saját fenségterületek kialakításával, megteremthetünk egy olyan étkezőrészt, ahol mindenki kényelmesen elfér, és ahol a családi interakció elősegítése az elsődleges szempont.

 

Nálam épp hétfő reggel van, 6 óra múlt. Már hétkezdő rítusommá vált, hogy ilyenkor kiülök a nappaliba, és egy jó adag menta tea mellett újraolvasom az aktuális posztot, mielőtt elsodorna a napi rutin. Nemsokára kicsoszog ide a legidősebb fiam, közli, hogy ma nem akar iskolába menni, majd leül mellém, megnézi a bejegyzés képeit, véleményezi őket, és reggelit követel. Erre aztán előkerülnek az “ovisok” is, és már fejest is ugrunk a hétköznapokba: családi összefogással próbáljuk felébreszteni a férjem, aztán következik a reggeli a konyhában, “vakarászkodás” a fürdőszobában, öltözködés a szobákban, indulás előtti elmebaj az előszobában. De most: egyedül egy bögre teával. Enyém a világ. Ki is használom alaposan. Például úgy, hogy megkérdezlek Benneteket a hétköznapi rítusaitokról, had’ tanuljunk kicsit egymástól. Szóval: ti milyen szimbolikus napi szertartásokhoz folyamodtok?   :-) 

Fotók: David Perkins

OTTHONTERÁPIA: KÖLTÖZKÖDÖM, TEHÁT VAGYOK

Van az úgy olykor, hogy váltani kell. Mert az otthonunk már túl kicsi, vagy túl nagy, vagy egyszerűen, csak mert nem tud lépést tartani az életünkben  és/vagy a lelkünkben bekövetkezett változással. Váltani kell még akkor is, ha a költözés bizony ott szerepel a legfontosabb stresszorok listáján. 

Akár tervezett manőver, akár váratlan, akár jobb körülmények várnak ránk az új helyen, akár rosszabbak, az otthonváltást egyszerűen nem lehet lelki utórezgések nélkül megúszni. Egyszerűen azért, mert egy csomó mindent szétszakít bennünk: a helykötődésünk tárgyának (vagyis addigi otthonunknak és környékünknek) elvesztésén keresztül sérül helyidentitásunk, amely viszont személyes identitásunk egy fontos része. 

Ezért érezzük úgy, hogy a költözéssel kicsúszik a lábunk alól a talaj, és egy ideig nem egészen tudunk ugyanúgy működni, mint azelőtt.

Az otthonhoz, amit hosszabb ideig laktunk, erős érzelmi szálak fűznek bennünket: mialatt gyökeret eresztünk belé, az otthonunk is belénk gyökerezik, fontos külső és belső “tárgyunk” lesz. A költözés pillanata egyfajta szeparációként is felfogható: elszakadunk az addig biztonságos bázisként, saját magunk legkülső burkaként, “borítékunkként” megélt helytől, valahogy úgy, ahogy annak idején első lakóhelyünktől, első burkunktól, az anyaméhtől is szeparálódtunk.

A szeparáció gyásszal jár: az elsőként emigrációba érkezők körében megfigyelt helygyász során hasonló folyamaton megyünk keresztül, mint a számunkra fontos személyek elvesztésekor. 

Kezdetben egy sokkszerű állapotban alig vagyunk képesek felfogni valamit új környezetünkből, olyan nagyon dédelgetjük még az előzőt. Majd, mintha levágták volna érzelmeinket: intézkedni kezdünk: festünk, takarítunk, berendezkedünk, de olyanok is akadnak, akik lebénulnak. Az elhelyezkedés után érzelmek kavalkádját éljük át, szinte kontrollálhatatlanul váltogatja egymást a harag, a megkönnyebbülés, a szomorúság, a félelem, az öröm, a depresszió. Végül a kavargó és tolakodó emlékképek, gondolatok átadják helyüket a tudatos emlékezésnek, amikor a fájdalmas emlékek már simogatni is megtanulnak, a gyász tüneteinek intenzitása csökkenni kezd, megkezdődik a racionális elfogadás, és vele együtt a beilleszkedés.

A helygyász hosszúsága és mélysége egyénenként és költözési helyzetenként igen különböző lehet. Ha egy városon belül költözünk, és személyes kapcsolataink nem rendeződnek szükségszerűen át, és ha kevésbé vagyunk "ragaszkodó típusok", a költözést viszonylag könnyebben viseljük.  

  

„Az állatok vedlenek, az emberek költöznek” - mondja Alberto Eiguer francia pszichoanalitikus, aki szerint az otthonunk minket védő borítékként is felfogható, amelyet életünk bizonyos szakaszaiban el kell hagynunk. Fiatal felnőttként „levetjük” a családi fészket, hogy a sajátunk felé vegyük az irányt, költözünk, ha gyerekeink születnek, ha új munkalehetőségek nyílnak előttünk, ha válunk, majd gyakran, ha a gyerekeink kirepülnek.  A költözés egy életszakasz végeként és egy újfajta létezés kezdeteként is felfogható. 

Életünket is a költözés két prototípusa, születésünk és halálunk, vagyis a legnagyobb költözéseink keretezik.

Minden költözésnek legalább két kiemelt lélektani szakasza van. Az egyik a csomagolásé, a másik a megérkezésé. 

A csomagolás a búcsú, az elszakadás időszaka az elhagyásra ítélt otthonunktól. Noha fizikailag még otthon vagyunk, érzelmileg mégis már elszakadóban. Minél kevesebb élményünk, tapasztalatunk fűződik leendő lakhelyünkhöz, minél nagyobb teret hagyunk az ismeretlennek, annál nehezebb és stresszesebb bedobozolni, vagyis lezárni addigi életünket. Mert természetesen nem csak a tárgyainkat csomagoljuk, hanem rajtuk keresztül az addigi otthonunkban átélt élményeinket is, azt, akik ott lehettünk, mindazt, amit ott megélhettünk.

A csomagolás ugyanakkor lehetőséget teremt a leltározásra és a lomtalanításra is, ami lélektanilag egyfajta átvezető aktus a régi és az új életszakaszunk között, hiszen gyakran új terveink, vágyaink, leendő körülményeink döntik el, mi az, amit tovább viszünk, és mi az, amitől megválunk. Lehet például, hogy egy összeköltözés esetén kidobjuk a megelőző kapcsolat tárgyi emlékeit: a tőle kapott leveleket, a mozijegyet, az ágytakarót, így távolítjuk el aktuális magunktól és leendő otthonunkból egyaránt a már lezárt vagy lezárni kívánt egykori társunkat és a kapcsolatot. Válás esetén a régi edények, háztartási eszközök kiselejtezése azon túl, hogy a közös háztartás megszüntetését jelképezi, az újrakezdés lehetőségét is hangsúlyozza.

A megérkezés egy új otthonba sosem könnyű. Kezdetét veszi egy új univerzum, egyben egy új életszakasz, és új identitáselemek meghódítása. Amikor „tisztasági festjük” az egyébként az előző tulajok által nemrég teljesen kifestett lakást, vagy amikor a megérkezésünk után először felmosunk, legkevésbé a tisztaság motivál minket. Valójában területet foglalunk, és igyekszünk kiűzni az előző lakók „szellemét” új otthonunkból. 

Sokan kérdezték már tőlem, mi a könnyű költözés titka. 

Két dolgot szoktam kiemelni: Egyrészt sokat segít a fokozatosság: ha nem a teljes ismeretlenbe indulunk, hanem egy valamennyire már meghódított új világba, vagyis egy olyan helyre, amelyhez már ilyen-olyan élmények fűznek minket, az ismeretlen fenyegetése csökken. 

Másrészt nagyon fontos, hogy meg tudjuk hallani, és helyet tudjunk adni a szeparációból fakadó gyászunknak és szomorúságunknak. Merjünk elbúcsúzni régi otthonunktól. Köszönjük meg neki az ott töltött jóemlékű perceket. Ne féljünk megsiratni, hiszen nem csak egy ház volt, hanem a mi házunk, a mi „borítékunk”. Egy darab belőlünk.

A rítusok is segíthetnek. Kínában például a lakók egy marék földet visznek magukkal régi kertjükből, amit aztán az új kertbe ásnak be, hogy életük folytonosságát biztosítsák. Brazíliában az előző otthon kulcsát vízbe (óceánba, patakba, tóba) dobják, hogy a régi élet ne csábíthassa őket vissza, és hogy hátat tudjanak fordítani neki. Ez a jelképes „hátat fordítás” nem azonos a múlt letagadásával, sokkal inkább a jövő üdvözlését megkönnyítő rítusként értékelhető. 

Egy költözés nem csak elszakadással és veszteséggel jár. 

Új otthonunk ajtaja új lehetőségeket is megnyithat előttünk, küszöbének átlépésével valami megváltozhat életünkben. Merjük hát lenyomni azt a bizonyos kilincset, amikor elérkezett a "vedlés ideje". Nem könnyű folyamat, de megéri: az új „bőrünk” általában sokkal formatervezettebb, kényelmesebb, jobban idomul hozzánk, jobban segíti a haladásunkat utunkon. 

Végső soron első és végső nagy költözésünk, a születés és a halál közti fejlődésünk szolgálatában áll, ha merünk élni vele.

Jó költözést kívánok mindenkinek!

Képek: itt , itt , itt , itt , itt és itt

OTTHONTERÁPIA: KIS TAVASZI NAGYTAKARÍTÁS

Állítólag a kedvenc évszakom a tél. 

Október végén már alig várom a kopogó hideget és a hosszú, beszélgetős estéket. Decemberben ki sem látszom a fahéjas-narancsos hangulatból, na meg a máskor teljességgel vállalhatatlan giccses angyalokból és csöpögős filmekből. Januárban pedig a szánkózásból, korcsolyázásból majd a fánkevészetből.

Aztán eljön a február közepe, és hirtelen minden megváltozik. Hiányozni kezd a fény. Kevés körülöttem a szín. Oltás ide vagy oda, menetrendszerűen elgázol az influenza, ami egy takaros, rövid depressziós epizódban végződik. Így február végén már annyira utálom az állítólagos kedvenc évszakom, hogy nem marad más hátra: mihelyst kisüt a nap, fogom a súrolószereket, a kartondobozokat, és igyekszem kitakarítani a telet az otthonunkból. 

Írmagja se maradjon. A giccses angyalok, a fénytelenség, a színtelenség és a februári depresszió is húzzanak jó messzire. Takarítok, selejtezek, rendszerezek, rendezgetek ééééés: a családom legnagyobb megnyugvására: márciusra újjászületek.

Mert a rend - Polcz Alaine gondolatait idézve - a káosz ellentéte. Egyfajta külső és belső szervezőerő. Ezért kamaszkorban, krízisben, nehéz élethelyzetekben, akut pszichotikus állapotokban (illetve az influenzát követő minor depressziós epizódomban) a színvonala romlik, sőt, a rendetlenség állandósul. Lelki állapotjavulás esetén pedig azonnal kezd helyreállni, hiszen a belső káosz külső káosszal, a belső rend külső rendezettséggel jár együtt.

És épp mivel a rend egyfajta külső-belső szervezőerő, a rendrakás, rendszerezés erős terápiás hatással bír. Ha a környezetünket rendbe tesszük, párhuzamosan mi magunk is rendeződünk: miközben megzabolázzuk a külső káoszt, észrevétlenül kontroll alá vonjuk a bensőt is.  Hát ezért kezdek én február végén-március elején mindig nagytakarításba, még akkor is, ha a depim egyébként legszívesebben egy sötét sarokba ragasztana mindörökre.

A közvélekedéssel ellentétben nem minden rend jó, mint ahogy nem minden rendetlenség rossz. A rendnek ugyanis van formai és lényegi része.

A formai rend a takaros felszínről szól, az esztétikumról. A lényegi rend pedig arról tájékoztat bennünket, hogy a tárgyak elhelyezése mennyire felel meg annak a célnak, amit szolgálnak, vagyis mennyire praktikus.

Jó rendetlenség az, amikor csak a formai rész sérül, viszont a praktikum működik, vagyis amikor az összkép ugyan nem olyan klassz, mint a magazinokban, de azért minden könnyedén megtalálható és használható. Rossz rend esetén pedig ugyan minden tip-top, de ésszerűtlen, mert a praktikum teljesen a háttérbe szorul. 

A látszatot fontosabbnak tartók, általában a formai - rossz- rend követői, míg a konvencióktól mentesebb életformát élők számára a lényegi rend sokkal fontosabb. Na, őket aztán kemény dió konszenzusra juttatni egy párkapcsolatban ugyanúgy, mint odahaza… 

Tudattalanul ugyan, de mindnyájan rendelkezünk egy személyes rend-beállítódással, vagyis különbözünk abban, hogy mit jelent számunkra a rend és a rendetlenség. Lehet, hogy a pár egyik tagjának például belefér a rendbe az élet megannyi árulkodó nyoma a lakásban: a  teáscsésze és a folyóiratok az asztalon, a behurcolt gyerekjátékok a szőnyegen. A másiknak viszont ez már maga az őskáosz. Ha nem tudatosítjuk személyes rend-beállítottságunkat, és próbáljuk megérteni, hogyan alakult ki, milyen belső lelki szükségletek (pl. nagy rendszeretés esetén bizonytalanságérzés) táplálják, képtelenek leszünk letenni saját rend-szemüvegünket és toleránsan viszonyulni a másik környezeti szokásaihoz.

Ugyanakkor a rend és a rendetlenség oldalán egyaránt léteznek olyan túlzások, ahol a tolerancia már nem játszik többé.  A kontinuum egyik végén a kényszeres rend, míg a másik végén az állandósult őskáosz található. 

Az előbbi esetén a folytonos pakolás és rendezés a környezeti kontroll érzéséhez juttatja a lakót. Belső bizonytalansága ellenére a rend keretként összetartja, szorongásaival szemben pedig erőforrásként szolgál, ugyanakkor a vele élők számára épp a kontroll miatt elviselhetetlen. Az utóbbi, vagyis az őskáosz és társai pedig belső rendezetlenségről, válságról tájékoztatnak. Fontos, hogy hasonló esetben lakótársként olvasni tudjuk ezeket a környezeti jelzéseket, és alkalmazkodás helyett a pszichés „rendeződés” felé segítsük a velünk élőt.

Akad azonban néhány kivételt képző eset is a rendetlenségben.

A gyerekek territoriális rendetlensége, noha állandó, egyáltalán nem tartozik a patológiák közé. Hiszen ők azért hagyják szét dolgaikat, hogy jelezzék létezésüket, és helyet béreljenek segítségükkel a közös élettérben. A gyerekei jövőbeni rendszeretete miatt aggódó szülő jobban teszi, ha állandó pakolás helyett megpróbálja belátni ezeknek a jelzéseknek a létjogosultságát, és lazít kicsit.  Az otthon, környezet szabad és szülővel közös élvezete sokkal fontosabb a gyerekek jövőjét tekintve, mint az állandó formai rendre nevelés.

A kreatívok megint egy speciális kategória képviselői. Ők ugyanis az ötletelés és kidolgozás szakaszában, a kreatív felhő mögül képtelenek a külvilágra fókuszálni, ugyanakkor az ihlet elvonultával visszatérnek, és rendbe vágják környezetüket. Így rájuk elsősorban a hosszabb rendetlen és rövidebb rendes szakaszok váltakozása jellemző.

Nagyon izgalmas megfigyelni, ki hol rendetlen elsősorban. Még a legpedánsabbaknak is vannak gyenge pontjaik, például egy fiók vagy egy szekrény, ahol minden összeborul időnként. Igazán árulkodó, hogy hajlékunk melyik része hajlamosabb inkább a szétesésre. Ha követtétek az otthon helyiségeiről szóló sorozatot, már tudjátok: a hálószoba a párkapcsolat és az intimitás tere, a nappali a külvilághoz kapcsolódásé és a szociális életé, a konyha a családi kapcsolatoké, míg a fürdőszoba az énképé, a testképé.  Így ha valaki elsősorban a hálószobában nem bír rendet teremteni, érdemes elgondolkodnia, vajon milyen megoldatlanságok, elakadások nehezítik párkapcsolati téren az életét.  

De van, aki odahaza viszonylag kiegyensúlyozottan rendes, míg a munkahelyén felismerhetetlenül rendetlen, csak azért, mert a munkájában nincs a helyén.

A rend tehát érzékeny diagnosztikai mérőeszköz. Rögtön jelzi lelki állapotváltozásunkat, nehézségeinket, elakadásainkat. Ugyanakkor külső-belső szervezőerőként nagyszerű terápiás eszköz is. Segítségével kezünkbe vehetjük a sorsunkat, egy kis rendrakás (hogy a takarításról most ne is szóljak) segít visszanyerni a belső kontrollt egy-egy nehezebb időszak után.

Úgy gondolom, egyáltalán nem véletlen, hogy nagyanyáink és anyáink épp a nagyobb ünnepek előtt láttak neki otthonuk rendezésének és nagytakarításának. Ők így készültek fel kívül belül a közelgő ünnepre. A külső és egyben belső nagytakarítás már a közelgő rítus bevezető, felkészülő szakaszaként funkcionált. 

Közeledik a Húsvét, seprűre fel! :-) Adjunk teret az újjászületésnek otthonunkban és saját lelkünkben is. Kezdjük egy alapos tavaszi nagytakarítással. Ígérem, a terápiás hatás már közben utolér: helyére kerül, ami eddig hányódott, kiselejteződik ami felesleges, megtalálódik az elveszettnek hitt, összerendeződik az összerendezhetetlen. Szembenézhetünk a túl sokkal és a túl kevéssel, segítségül hívhatjuk a mindig meglévőt.

Kitavaszodhatunk, és újra kezdhetünk.

Jövő hétfőn nem jövök, mert ünnepelek. 

Most pedig ezzel a kivirágzott postaládával kívánok mindnyájatoknak áldott Húsvétot, és boldog-boldog újjászületést kint és bent egyaránt. :-)

Képek: itt , itt , itt , itt , itt , itt ééés itt