2016. április 25., hétfő

OTTHONTERÁPIA: ÖRÖKKÖN-ÖRÖKLÉS


Akár tetszik, akár nem, beszélnünk kell róla: az otthonunk és vele együtt a tárgyaink bizony túlélnek minket. Az utolsó nagy költözésünk alkalmával már csak mi megyünk, az életterünk és tartozékai (noha addig bizonyos értelemben a részünk voltak, mi pedig az ő részük) maradnak.

Az öröklés folyamatán keresztül ráláthatunk arra, hogy az otthonunknak nem kizárólagos tulajdonosai, hanem inkább csak átmeneti lakói, vagy ha így jobban tetszik, kronológiai társbérlői vagyunk csak, hiszen hajlékunkat sok esetben mi is kapjuk valakitől, hogy majd tovább adjuk valakinek.  Az örökítés láncolatán keresztül mentődik át a jövőbe, vagyis az „örökbe” tárgyi szinten mindaz, ami fontos számunkra, az előttünk ott élő számára, az előtte ott élő számára és így tovább.

Kanada francia ajkú részén él egy szokás: amikor az idősek többé már nem tudják ellátni magukat, és szociális intézménybe költöznek, „széttörik a házukat” (casser maison).  Fontosabb tárgyaikat, ingóságaikat szétosztják szeretteik között, így biztosítják életük folytonosságát még személyesen, és így, ezzel a rituális háztöréssel kezdik meg a készülődést oda, ahová az otthonuk és a tárgyaik már nem tartanak velük.


Beköltözni egy családtagtól, vagy ismerőstől örökölt házba egészen más történet, mint egy idegentől vásárolt lakást birtokba venni. Míg az utóbbi esetben számos mágikus cselekedethez, (tisztasági festés, takarító szolgálat) folyamodunk, hogy az előző lakó nyomát és szellemét kiűzzük tudatunkból, addig örökség esetén gyakran épp a kiűzés esik nehezünkre.

Hiszen az előző lakó nem idegen, hanem számunkra többé vagy kevésbé fontos másik, aki többé már nincs velünk. Tárgyai, téri megoldásai őt képviselik számunkra, őrzik a keze nyomát, emlékeztetnek a szokásaira, közösen megélt eseményekre, a személyére. Minél fájdalmasabb és közelebbi a veszteségünk, vagyis minél kevésbé gyászoltuk őt el, annál nehezebben függetlenedünk tárgyaitól és téri megoldásaitól. 


Az öröklés számos ismert fordulata tulajdonképpen a gyászmunka tárgyi megjelenéseként tolmácsolható.
A testvérek gyakori marakodása a kapottak felett, mintha a veszteség, a halál tagadását képviselné, és egyfajta fájdalomcsillapítóként volna jelen. Utolsó rivalizációs lehetősége ez a szülők szeretetéért küzdő testvéreknek.  A szülők távozása épp a testvéri köteléket, a közös családi jövőt rázza meg alapjaiban, a testvéri összetartozás érzése jelenlétükben természetes volt, hiányukkal pedig gyakran újra definiálandó, akár csak az életben betöltött szerepeink.
A veszteség feldolgozásával párhuzamosan nem csak az elvesztett személy épül be belső "tárgyként" lelkünkbe, hanem szép lassan külső, dologi „képviselői” is elpakolhatóvá lesznek. Átalakíthatóvá, esetleg eladhatóvá válik az örökölt otthon, lassan mi is megjelenhetünk a térben. Vagyis az örökség már nem az előző lakó, hanem a benne élők hajlékává, identitáselemévé válik.
 

Az öröklés szimbolikája talán a családi generációk láncolatán keresztül ragadható meg legpontosabban. Az örökítők életük folytonosságát, az ÖRÖK-ségüket biztosítják azáltal, hogy életükben kijelölik tárgyaik, otthonuk sorsát. Szimbolikusan átadják a stafétabotot a következő generációnak, és egyben delegálják a számukra fontos értékek, ügyek, emlékek továbbvitelét. Életük esszenciájának szimbolikus tárgyi képviseletét a jövőben.
                                          
Az örökösök számára az öröklés eseménye tulajdonképpen egy elismerési rituálé: helyet ad számukra a családi generációk láncolatában, útlevelet nyújt életük kiteljesítéséhez az előző generációk által delegált értékek, életformák, emlékek mentén, ezáltal pontosítja és erősíti személyes és családi identitásukat egyaránt.

Számos családnál megfigyelhető a generációk hosszú során átívelő, szimbolikus hatalmánál fogva eladhatatlan ház, amelyet testvérek, unokatestvérek együtt örökölnek, és ami nem szolgál lakóhelyéül senkinek, de ha valaki bajba kerül, mindig rendelkezésre áll. Egyébként pedig nyaralóként, vagy családi események színhelyeként funkcionál, ahol a családtagok megélhetik eredetüket, összetartozásukat, megmártózhatnak az előző generációk ölelésében, és mindezt örökíthetik gyermekeik felé is. 

Egy pszichodráma játék keretein belül egy ifjú örökös otthonába látogattam. Húszas évei elején járó fiatalemberről beszélünk, aki nagyapja lakását örökölte, miután a nagyapa súlyos krónikus betegségben meghalt. A fiú ápolta őt, mivel lányaival nem volt könnyű viszonya a szigorú, zárkózott ember hírében álló nyugdíjas építésznek. Az ápolás közben gyengéd szálak szövődtek a nagyapa és a fiatalember között, akire az élettől való búcsúzás, az összegzés és végül a halál közelsége traumatizálón hatott. Még alakuló felnőtt identitása mindenestül felmarkolta a nagyapa örökét, és az addig graffitiző, világcsavargó, hipszter fiú egyik napról a másikra katonás napirend szerint, kitűzött napi feladatok árnyékában élő felnőtt lett.

Az örökölt lakásban még hónapokkal a nagyapa halálát követően is alig mozdult valami. A nappali teljes egészében megmaradt egyfajta nagyapa emlékszobának, ahová a jelen lévő személyes tárgyakon kívül még további fiókokból előbányászott emblematikus tárgyak: körzők, vonalzók, oklevelek kerültek. A dolgozóasztal úgy festett, mintha a nagyapa épp csak leugrott volna a sarki trafikba valamiért, mielőtt folytatja a munkát. A komódon egymás mellé sorakoztak az addig elpakolt családi fényképek, segítségükkel összebékültek az eltávolodott családtagok. A fiú személyes jelenléte csak a hálószobában volt valamennyire érezhető, ott egy falra rögzített függöny mögött külön hálóhelyet alakított ki magának, miközben a nagyapa ágya uralta a helyiséget.

A fiúnak segítségre volt szüksége a fiatalon átélt élmények feldolgozásában és a gyászfolyamatban. Meg kellett értenie, hogy a családi viszályok miatt olyan feladatok hárultak rá, amelyek valójában nem őt illeték volna. Tisztázni kellett, hogy a nagyapai örökség nem jelenti a nagyapa életfeladatainak, életstílusának az átörökítését rá, hogy saját identitás-bimbói megtartása mellett is őrizheti és továbbadhatja nagyapja emlékét. Az egyéves csoport végére az örökölt otthon már egészen másként festett: noha jó néhány tárgy (például a nagyapa íróasztala, fogasa, íróeszközei) megmaradtak, de ezek eklektikus gyönyörűségbe olvadtak a fiú világát képviselő dolgokkal. Például a nappali falára festett világtérképpel, a fiókokba rejtett festékszórókkal. A hálószobából kikerült a nagyapa ágya, viszont bekerült egy óriási függőágy, a komódról pedig számos régi családi kép végül a szülőknél kötött ki, míg helyükre néhány, addig ismeretlen lányfotó került… 


 fotók: itt , itt itt ,  itt , itt 



SHARE:

10 megjegyzés

  1. Hú, nagyon-nagyon jó írás lett megint, köszi! :) Különösen az a része ragadott meg, ahol a generációkon át közös házról, mint egyfajta spirituális, szellemi Örökségről írtál. Szerintem sok családnál - már ahol egyáltalán felmerül(het) az állandó lakóhelyen kívül bármilyen további ingatlantulajdon! - ezt a szerepet a nyaraló/hétvégi ház tölti be. Hogy mást ne mondjak, pl. a Szöszi. ;) Érdekes lenne kibogozni, hogy itt Magyarországon csak gazdasági, szociális okai vannak-e, hogy az ilyen házak jelentős része olyan átmeneti vészlakóhelynek, amiről írsz, nem alkalmas, főként azért, mert nem nagyon fűthető. Vagy mennyi ebben a szerepe a geológiai adottságainknak, mert bővelkedünk többhetes pihenésre, nyaralásra alkalmas tájakban (Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó stb.), ahova azonban állandó lakónak költözni kevéssé lehetséges. Merthogy a nyári szezonon kívül gyakorlatilag nincs munka. És más adottságú, éghajlatú, de gazdaságilag hasonló helyzetű európai országokban mi a szokás; illetve mi a jellemző ott, ahol a társadalom lehetőségei is lényegesen eltérnek a nálunk tömeges viszonyoktól? Pl. Angliában, a skandináv országokban - nekem a posztolt képekből ált. az jön le, ott nagyon aranyosan kicsik, "kulipintyók" a hétvégi házak, nem feladatuk menekítőhelyként működni. És úgy érzem, bár nagyon gazdagok hozzánk képest, a nyaralók mégis kevésbé szolgálnak hivalkodásra. De érdekelne, szakmai szemmel nézve is így van-e?
    Az örökség elengedésének, pontosabban az arra való képtelenségnek, meg a felnőtt, totálisan értelmetlen testvéri viszálykodásoknak mennyi a szerepe a sok helyen besült ingatlanpiaci helyzetben, az irracionálisan túlárazott, korszerűsítés nélkül éveket/évtizedeket hányódó épületkupacokban - és a végén egy vállalhatatlan utcaképben?
    Van-e családi szinten olyan, hogy kártékony hagyomány? Mozdíthatatlan, rossz bútorelrendezés, kidobhatatlan, pedig tényleg használhatatlan és DIY-kodhatatlan (ööö... ilyen szó nincs is) lom. Megváltoztathatatlan, baromi előnytelen falszín, mert a nagyi úgy szerette - tehát olyasmi, ami elsősorban nem pénz kérdése. Kis szervezéssel tényleg 2 minimálbérből is lehetne javítani rajta, legfeljebb nem 3 nap, hanem 3 hónap alatt. Minden írásod ilyen sok gondolatot ébreszt, tök jó... :)

    Evehid

    VálaszTörlés
  2. Szia Csilla, csatlakozom az előttem szóló utolsó mondatához. És tényleg, írásaid lelki táplálékként is szolgálnak, elgondolkodtatnak, eszembe juttatnak élményeket, nagyon szeretem olvasni :) KÖSZI

    VálaszTörlés
  3. Húha, Ez is nagyon fontos téma... Erről is annyira nehezen beszélünk, mint a halálról. Az is megérne, akár egy könyvet is, hogy mit hoz ki az emberekből az öröklés. Sokkal több rettenetes példa van, mint pozitiv, és amikor egy ilyen szituációban, bárki szóba hozza a pszichés helyzet feldolgozását (gyászmunka, trauma, sokk, veszteség stb.) általában az a válasz, hogy: "nem vagyok bolond!". Pedig, de! Legalábbis minimum súlyosabb neurotikus, ami annak köszönhető, hogy ezekről a dolgokról nem vett tudomást. A "normális élethez" hozzátartoznak a krizisek, amiket fel kell dolgozni, és bizony, nagyon sok helyzetben az a normális, ha egy ideig pl. depresszós tünetek vannak, és az a nem normális, ha egy krizishelyzetben valaki annyira normális, mintha mi sem történt volna. Egy örökléses helyzetben ügyvédekig, közjegyzőkig jutnak, nem fordulnak szakemberhez , mint mondjuk a válófélben lévő párok. Pedig, sokkal kevesebbet kellene kifizetni ügyvédeknek , ha a családi konfliktusokat nem krizishelyzetben próbálnák megoldani a "jog erejével", hanem egymás között megállapodva intéznék a hivatalos dolgokat. Ez a kanadai megoldás nagyon szimpatikus (sajnos nálunk az öregek otthona is egy lutri, vagy zavaros üzleti vállalkozások, vagy rettenetes, kiszolgáltatott körülmények) . Mi ezt is szégyeljük. nehezen beszélünk a szertteinkkel, pedig sok esetben megoldhatatlan az otthonni ápolás -de ez más téma..-

    VálaszTörlés
  4. Nahát, kicsit kiteszem a lábam, és mire jövök haza?! Nagyon örülök, hogy ennyien megmozdultatok a témára, köszönöm a hozzászólásokat! :-) Akkor vágjunk bele:

    - Először is: a Szöszi nekem is eszembe jutott, amikor a megőrzött családi fészekről, nyaralóról és azok családi szimbolikus jelentéséről írtam. De eszembe jutott mellette még jó néhány másik ház is, köztük egy meseszép régi villa, ami a Rózsadombon áll, jelentős anyagi értéket képvisel, az örökösök (4 testvér) és gyermekeik közül mégsem lakja senki huzamosan, viszont az összes nagycsaládi ünnepség itt zajlik. Az örökösöknek számtalanszor jól jöhetett volna a ház anyagi értéke, mégsem adták el, mert az eszmei százszor fontosabb volt számukra.

    - Egyetértek a téma fontosságát illetően is: az öröklést rendszerint haláleset előzi meg, ami bizony könnyen krízishelyzetet eredményez. Krízisbe, fájdalomba, tagadásba szűkülve kell gyakran dönteni anyagiakról, amikor semmi sincs távolabb tőlünk, mint az elvesztett személy anyagiasítása. Nem csoda, hogy ebben a lelkileg kihegyezett állapotban könnyen egymásnak esünk.

    - Rengeteg példát tudnék sorolni a "kártékony hagyomány" címszó alatt is. Én a patologiás gyász (amit lehet, hogy eleve veszedelmes viszonyok előztek meg) tüneteként látom gyakran. Ahogy írtam is: ahol sikerül elengedni az elhunytat, ott a házba is visszatérhet az élet. Nem lesz miért (jobban mondva kiért) ragaszkodni az előnytelen falszínért, hiszen elfogadjuk, hogy aki ezt szerette, az már nem a házban, hanem a lelkünkben él tovább.

    - és igen, sokan vannak, akik hasonló okokból, képtelenek megválni a lakásuktól, házuktól, ingatlanuktól. Hirdetik, de irreális áron és feltételekkel, mert igazán eladni mégsem akarják illetve tudják. És persze, olyan is akad, hogy örökösi viszály teszi eladhatatlanná az épületet. Nagyon sokszor "a mélyben" ezek a viszályok sem anyagi természetűek. Gyermekkori sérelmek (ki mennyi figyelmet, szeretetet kapott), szülők általi elismertségérzés, testvérrivalizáció lángolhat anyagi formában fel. Ami a szülőknek már elmondhatatlan és általuk korrigálhatatlan ilyenkor egymásra gerjed.

    - A külföldi kérdéseket illetően nyomoznom kell... :-)

    - És végül: valóban, nem "szokunk" a halálról beszélni, pedig a halál sok tekintetben mérték, nélküle nehezen élhető meg az élet teljes fontosságában és értékében. Ezért is vállalkoztam erre a bejegyzésre némi habozás után, és a hozzászólásokat olvasva nagyon örülök, hogy így döntöttem. :-)

    VálaszTörlés
  5. Csilla, ez is remek téma, és a hozzászólások is elgondolkodtatók.
    Érdekes téma a halál, és az ehhez szorosan kapcsolódó "örökség".
    Eszembe jutott az apám halála.
    Viszonylag hirtelen ment el, nem előzte meg egy hosszabb szenvedés, ami a családnak sokszor átmenet, felkészülési időszak.
    Meglepő volt számomra, hogy a temetés után az anyukám szinte még azon a napon kezdte összepakolni apukám ruháit, és elajándékozta. Más dolgait meghagyta a szekrények mélyén.
    Tudni kell, hogy az ő kapcsolatukban apám volt az elnyomó és anyám az elnyomott.
    És ezután is maradt anyukám a megszoktt szerepben, ezért belénk kapaszkodott.
    Szép lassan, nem kis munkával és segítséggel kezdte megtalálni és újból felfedezni magát.
    Persze ebben az időszakben többször mondta, hogy költözzünk a kertesházba, ő meg a mi lakásunkba, mert mi már kinőttük.
    Jól jött volna a lehetőség, de nem éltünk vele.
    Ez jó döntés volt, mert azóta a kertnek él, barátai lettek, programokra jár és életvidám, közel a nyolcvanhoz.
    A ház nem változott semmit belülről, de vigyáz rá.
    Megcsináltatta a tetőt, szigeteltette a házat.
    Minden hétvégén megyünk ebédelni hozzá, és itt gyűlünk össze az ünnepekre is.
    Érdekes a ház története, mert a nagyszüleim is itt éltek régebben.
    Azt hiszem, hogy ez a fonál meg fog szakadni, mert se a nővérem, se én nem szeretnék itt élni a jövőben.
    Ez a múltam, de a jövő biztos új dolgokat hoz szárnyakkal:))))
    Üdv.,
    Edit

    VálaszTörlés
  6. Hasznos ìrás..segìti az ügyvédi munkámat.Köszönöm.

    VálaszTörlés
  7. Hasznos ìrás..segìti az ügyvédi munkámat.Köszönöm.

    VálaszTörlés
  8. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  9. Edit, sok örömöt kívánok még édesanyádnak a kertben és a megtalált lehetőségekben. Egyébként a gyászfolyamatnak van egy olyan, viszonylag korai szakasza, amit a "robotszerű" intézkedés jellemez, anélkül tesszük a tennivalót,hogy a veszteség tudatosulna. Később épp a történtekkel való szembesülés bénít le minket.

    Kezdicity, az jutott az eszembe, hogy amikor a mentálhigiénés tanulmányaimat végeztem, akadt néhány jogász ill. ügyvéd csoporttársam. A felvételi kritériumok egyike az volt, hogy segítő szakmában dolgozók legyenek a jelentkezők. Az ő példájukon keresztül döbbentem rá arra, hogy a munkátoknak milyen sok pszichológiai vonatkozása van, amelyeknek a figyelembe vételével kicsit talán kerekedhet a világ.

    VálaszTörlés
  10. Nagyon jó cikk, igazán megérintett....elgondolkodtatott, válaszokat adott - mivel a szituációban most éppen aktuálisan érintett vagyok.
    Aznap, mikor megjelent, elolvastam...aztán két nap után ismét...
    Köszönöm.

    VálaszTörlés

Köszönöm, hogy írsz!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...
© Térkultúra by Petra Nikoletti. All rights reserved.